Három néma kiáltás

1

A koldus még mindig dörömböl a fészerajtón. Mint a vihar tépázza a fákat. Kettétöri a derekukat szenvedélyével, dühével elmos partokat. Sziklafalakat ránt magára, orkánként ordít a földgyerekre, megtépáz élőt, holtat és a szíveket. Mint a jéghideg, kegyetlen vad vihar. Jégszemekkel veri el a rügyeket. Megduzzadt folyókkal mossa sárrá a rettenetet, sikoltásba süvíti a jajveszékelést. Keserves, kihűlt dühében kétségbeesést mar az alkonyatba, kísérteties zúgást a csendbe, farkas vonyítást a békés éjszakába. És a koldus még mindig zörget. Vágyja, de nem is reméli, hogy beeresszék.

 

2

Párás sziluett bomlik ki a jégfehér hajnali ködben a tenger vadul morajló zúgolódásaiból. Hörögve habzik, s mint veszett fenevad ront minden egyes hullámár fejjel a sziklaszirtnek, reszkető csipkejégvirágaival lassan árkot marva az ércbe. Robajának tajtékzását csak tompa visszacsattanása csitítja, mellyel a falról visszapattanva kóválygón andalog el új hullámok hátán, hogy megpihenve újra visszacsapjon. Még jó, hogy a szívünk is ilyen masszív, párás, ostromlott szikla, mely a hullámharc karcai közt lassan a tejfölös hidegség morajló mélyébe mállik.

 

3

Amikor az ég elsötétül, mind félünk. A villámok sistergő csattanása és a kisült elektromosság szaga a levegőben. Piszkos víz zubog alá az égből, a fák lassan megroskadva leheverednek, mint földre kényszerített vén vadászebek. A világosság térdre rogy, ahogy a kavargó gomolygás szürke hályoga beborítja a horizontot. Halványzöld zeniten valahol messze korcs farkaskutyák tutulnak, házak repülnek, és vasajtókat csapkod márványoszlopoknak a szél. Gubbasztunk a sárban, remegve, egymásba csimpaszkodva, érezzük, ahogy a föld megremeg és a nedves barna föld tiszta illatát, történjék bármi, érezzük.