Elfújja a Szél

Miért félünk az Újtól? Mert ismeretlen? Mert még meghódítatlan? Hiszen szépségeket tartogat Nekünk! És csodákat! És szomorúságokat, és csalódásokat. Fájdalmakat és örömöket, napsütést és éjszakát, születést és elmúlást. Éppen úgy, mint eddig. Csupán másként.

Biztonságot jelent minden ismert, s bizonytalanságot minden ismeretlen. Az időt nem állíthatjuk meg, pedig mi megállapodni vágyunk. Berendezkedni egy világra, melyet mi választunk ki a Világból. Szeretnénk mi kiválogatni szereplőit, eseményeit, vagy ha megszabni nem is vagyunk jogosultak, szeretnénk korlátozni azokat. Berendezni a magunk világát, csupa megszokásból. Ragaszkodni minden egyes fűszálhoz, gyalogátkelőhöz, padhoz a parkban, eladónőkhöz és áruházakhoz, zeneiskolákhoz és tantermekhez. Mert biztonságot ad, ha tudod, mire kell számítanod, kivel kell szembenézned, kitől várhatsz megértést és segítséget.

Már éppen otthon érezzük magunkat Világunkban, amikor mindent átrendez a Változás. Mi pedig reszketünk a félelemtől, a jéghideg Ismeretlentől, melynek kiszolgáltattatunk. Nem akarunk változást. Nem akarunk változni. Pedig kell. Muszáj.

Nem záródhat össze a Világunk. Nem mi szabjuk meg, ki lép be ajtaján, s mikor. Néha az érkező orrára csaphatjuk az ajtót, merő félelemből, és visszasírhatjuk a Régit, a Biztonságot, a jobb világot. Pedig az élet nem állóvíz. Ha akarjuk, ha nem, visz bennünket a sodrás. Mielőtt azt hinnénk, minden a kezünkben van. S mielőtt azt hinnénk, kiszolgáltatottak vagyunk, s tehetetlenek.

A Változás Szele talán embereket fúj oda mellénk, talán bennünket sodor ismeretlen tájak felé. Talán felhőket úsztat a nap elé, talán kihúzza lábunk alól a talajt. Változtat. Mert mi talán nem tennénk. S mert nem csak mi határozzuk meg, mi legyen.

A feladatunk nem is az, hogy megfejtsük, mit miért hozott. Csak annyi, hogy az ismeretlen tájakat megcsodáljuk, az ismeretlen embereket megszólítsuk, az ismeretlen termeket megtöltsük, az ismeretlen ételeket megkóstoljuk, és földalatti betonbunker helyett jurtákban éljünk, ahová a Változás Szele bárkit és bármit beröpíthet.

A biztonság valójában egy kötelék, melyet mi fonunk. Láncaink, melyekkel megkötözzük magunkat, hogy csak Hurrikán tudjon kitépni bennünket a Megszokottból. Mi mitizálunk egy helyet biztonságossá, mi töltjük meg falait ragaszkodással, hideg köveit mi telítjük melegséggel, mi kötődünk hozzá, odakötözve önmagunkat. És ha úgy is érezzük, valami olyan pusztul el, szűnik meg, alakul át, melyet mi hoztunk létre, melyek mi vagyunk, akkor se csüggedjünk el. Jusson eszünkbe, hogy a Változás Szele széthordja csak a köveket. S amit átalakít, abból másnak épít Újat fel. Ha leröpíti fejünkről a kalapot, talán más fejére adja, hogy másé legyen. Nekünk pedig valami Újat tartogat.

És bármi vagy bárki szűnt is meg, mi magunk, akik létrehozták, megalkották, megtöltötték, felépítették, berendezték – még itt vagyunk. S ha felkap bennünket, és letesz a Világ másik részén Valahol, ott ugyanúgy képesek leszünk minderre. Nem lesz olyan, mint régen. Hiszen mindenütt más, minden ember más, minden más. Nincs két egyforma fűszál, hópehely, illat, szín, dallam, felhő, szó, kavics, pillanat. Az idő nem áll meg. A Világ változik. Ahogy mi magunk is a Világgal. A Változás Szele beleborzol a hajunkba, megborzolja a lelkünket – és ha még mindig tartunk is az Ismeretlentől, már tudjuk, rendíthetetlen bizonyossággal tudjuk, bárhogy tűnik, bármilyennek tetszik is éppen, hogy a Folyó Idő a Tenger felé folyik, hogy az Élet értelme épp a Fejlődés, mely sohasem ér véget, és a sok kanyargás, éles sziklaszirt, hideg sötétség után – melyeket el nem kerülhetünk – célba ér, hogy fodrozatlan békességgel, végtelen tükörsimasággal végre visszatükrözhesse Teremtőjét.