Mára elhagyott bennünket a fény. Csend gyűrűzik a fotonritka sötétedésben. Árnyék borul a féltekére. Kihűl köröttünk a mozdulatlanság. Roskadt hegygerinceken túl, valahol a horizont alján kúszva szökik a pirkadat. Sokára talál ránk megint. A völgyön elterül az este. Ebben a csendben pedig végre hallhatóvá válnak lelkünk rezzenései.
Kívül hallgatunk. Belül hangzavar. Testi fáradtság. Lelki lustaság. Hanyatt hanyatlunk elnyúlva egy ágyon. Rugója felmordul egy megnyikordulásban. Sértett nyögése sokáig visszhangzik reszkető csöndünkben.
Vetkőzzünk le! Szeretném, ha őszintébb lehetnék előtted, mint magam előtt. Hiszen te jobban szeretsz, mint én magamat. De te nem látsz belém, nem látsz a ruha alá. Csak azt látod, amibe felöltöztettem magam, aminek mutatom, aminek szeretném, hogy lásd. Mert félek. Félek láttatni a valódit, a meztelent, miközben mindennél jobban vágyom levetni a beállításokat, ledobni előnyösen válogatott rongyaimat, és leengedni takargató kezeimet. Szeretném a mélység meztelen magányát megosztani.
Felugrasz, bakancsod megoldva kibújsz belőle. Vad elszántsággal fogynak rólad a ruhadarabok. Már nadrágod tolod lefelé, amikor tekinteted arcomra téved. Megakasztom a mozdulatodat. Értetlenül ráncigálod vissza magadra. Nem értettél meg.
Félek, ezerszer vetkőztél le úgy, hogy magad előtt is felöltözve maradtál. Ezerszer néztél végig magadon, anélkül, hogy láttad volna, milyen vagy. Ezerszer néztél tükörbe, miközben csak magadat nézted, egyszer sem nézve magadba. Most hát nézd. Belülről nézd.
Ne tükörben keresd önmagadat. Ne is bennem. Ne is másokban. Senki ne mondja meg neked, milyen vagy. Ne azt akard tudni, milyennek látnak mások. Kezd el te magad látni önmagad valamilyennek… És ha már látod, és ha már fáj, akkor mutasd meg, milyennek látod te magad, hogy én is olyannak lássalak. Én mindig látlak valamilyennek, te is lásd magad mindig valahogyan. Mindketten tévedhetünk. Az, hogy milyen „vagy”, az a pillanatnak szól, a tettnek, és a tettek és pillanatok mögötti lényegnek. Változhatsz. Változol.
Miközben a világot nézed, ne feledkezz meg magadról. Te is benne vagy, éppen ott, éppen akkor, teljes valódban, és legalább olyan fontos vagy abban a képben, amit látsz, mint bármelyik másik részlet – ha nem fontosabb.
Vannak dolgok, melyeket észreveszel magadon, és nem akarod másoknak megmutatni. Ruhákba bújtatod a valóságot, hogy elrejtsd gyengeségeid és titkaid. Talán attól félsz, meztelen önmagad már nem elfogadható.
Vannak dolgok, melyeket csak más vesz észre rajtad. Hiába igyekszel megtudni, mások milyennek látnak, te úgy sohasem látod magadat.Ne félj levetni ruháidat, ne félj megmutatni igazi önmagad. Ahogy te meg én ruhában is másként látunk téged, úgy meztelenül is máshogy fogunk. Mutasd meg, milyennek látod te magadat, és én is megmutatom, milyennek látlak. Együtt többet fogunk látni, ruháink nélkül megkönnyebbülhetünk.
Könnyed magabiztosságod helyén mélység fodrozódik tekintetedben, miközben lassan, tétova kézzel csúsztatod a nadrágot combodon lefelé. Szótlan, szomorú szemekkel én is vetkőzni kezdek. A félhomály hangtalanul vibrál körülöttünk. Csak a ruhadarabok zörögnek elviselhetetlen susogással. Szívverésünk időzített bombaként ketyegi a szembenézés elkerülhetetlen pillanatát. Két lesütött szemű, meztelen alak áll egymással szemben. Fejünk felemelkedik, és a maradék fénysugarak tükrében egymás szemébe nézünk. Kattan a villanykapcsoló, a szobát elönti a világosság. Magunkat nézni a nehéz.





