Mezítelenek

Mára elhagyott bennünket a fény. Csend gyűrűzik a fotonritka sötétedésben. Árnyék borul a féltekére. Kihűl köröttünk a mozdulatlanság. Roskadt hegygerinceken túl, valahol a horizont alján kúszva szökik a pirkadat. Sokára talál ránk megint. A völgyön elterül az este. Ebben a csendben pedig végre hallhatóvá válnak lelkünk rezzenései.
Kívül hallgatunk. Belül hangzavar. Testi fáradtság. Lelki lustaság. Hanyatt hanyatlunk elnyúlva egy ágyon. Rugója felmordul egy megnyikordulásban. Sértett nyögése sokáig visszhangzik reszkető csöndünkben.

Vetkőzzünk le! Szeretném, ha őszintébb lehetnék előtted, mint magam előtt. Hiszen te jobban szeretsz, mint én magamat. De te nem látsz belém, nem látsz a ruha alá. Csak azt látod, amibe felöltöztettem magam, aminek mutatom, aminek szeretném, hogy lásd. Mert félek. Félek láttatni a valódit, a meztelent, miközben mindennél jobban vágyom levetni a beállításokat, ledobni előnyösen válogatott rongyaimat, és leengedni takargató kezeimet. Szeretném a mélység meztelen magányát megosztani.
Felugrasz, bakancsod megoldva kibújsz belőle. Vad elszántsággal fogynak rólad a ruhadarabok. Már nadrágod tolod lefelé, amikor tekinteted arcomra téved. Megakasztom a mozdulatodat. Értetlenül ráncigálod vissza magadra. Nem értettél meg.

Félek, ezerszer vetkőztél le úgy, hogy magad előtt is felöltözve maradtál. Ezerszer néztél végig magadon, anélkül, hogy láttad volna, milyen vagy. Ezerszer néztél tükörbe, miközben csak magadat nézted, egyszer sem nézve magadba. Most hát nézd. Belülről nézd.
Ne tükörben keresd önmagadat. Ne is bennem. Ne is másokban. Senki ne mondja meg neked, milyen vagy. Ne azt akard tudni, milyennek látnak mások. Kezd el te magad látni önmagad valamilyennek… És ha már látod, és ha már fáj, akkor mutasd meg, milyennek látod te magad, hogy én is olyannak lássalak. Én mindig látlak valamilyennek, te is lásd magad mindig valahogyan. Mindketten tévedhetünk. Az, hogy milyen „vagy”, az a pillanatnak szól, a tettnek, és a tettek és pillanatok mögötti lényegnek. Változhatsz. Változol.
Miközben a világot nézed, ne feledkezz meg magadról. Te is benne vagy, éppen ott, éppen akkor, teljes valódban, és legalább olyan fontos vagy abban a képben, amit látsz, mint bármelyik másik részlet – ha nem fontosabb.

Vannak dolgok, melyeket észreveszel magadon, és nem akarod másoknak megmutatni. Ruhákba bújtatod a valóságot, hogy elrejtsd gyengeségeid és titkaid. Talán attól félsz, meztelen önmagad már nem elfogadható.
Vannak dolgok, melyeket csak más vesz észre rajtad. Hiába igyekszel megtudni, mások milyennek látnak, te úgy sohasem látod magadat.Ne félj levetni ruháidat, ne félj megmutatni igazi önmagad. Ahogy te meg én ruhában is másként látunk téged, úgy meztelenül is máshogy fogunk. Mutasd meg, milyennek látod te magadat, és én is megmutatom, milyennek látlak. Együtt többet fogunk látni, ruháink nélkül megkönnyebbülhetünk.

Könnyed magabiztosságod helyén mélység fodrozódik tekintetedben, miközben lassan, tétova kézzel csúsztatod a nadrágot combodon lefelé. Szótlan, szomorú szemekkel én is vetkőzni kezdek. A félhomály hangtalanul vibrál körülöttünk. Csak a ruhadarabok zörögnek elviselhetetlen susogással. Szívverésünk időzített bombaként ketyegi a szembenézés elkerülhetetlen pillanatát. Két lesütött szemű, meztelen alak áll egymással szemben. Fejünk felemelkedik, és a maradék fénysugarak tükrében egymás szemébe nézünk. Kattan a villanykapcsoló, a szobát elönti a világosság. Magunkat nézni a nehéz.

Mozaikdarabok

Összezuhantak a pixelek. Semmi nem maradt, csak folthalom. És most elment az áram is. Az emberi tehetetlenség kicsapta a biztosítékot. Hát itt fekszem sötétben, darabjaimra hullva. Megmozdíthatatlan mozaikhalomként. Szétgurult alkotóelemek ottfelejtett rendbontása. Szeretném, ha értem jönnél…

Nyöszörögnék, de széthullott a nyöszörgőrendszerem is, a nyöszörgőközpont meg túlmelegedett. Élettelen darabkák hevernek a padlón. Nem tudják összeszedni magukat.

Ha lenne egy érzékszerv, felfoghatná a lépteid keltette nyomáshullámokat, amik a levegőben terjednek. Talán Te még hallod saját cipőd kopogását. Én is sikoltanék, ahogy hangszalagjaid élesen összecsapódnak a látványtól. Egyedül kell látnod, egyedül kell sikoltanod, és egyedül hallod a sikoltást. Bennem minden darabjaira hullott. Én megszűntem. De Te légy erős…

Megtorpannak a részecskék az  izzószálban. Abbamarad a kergetőzés. Megnyikordul a parketta. És ott fekszünk egymás mellett, hangtalan sötétben. Lebomlanak a szobán kívüli egykori világok. És lassan, nagyon lassan megelevenedek…

Mécseslángmagány

kedves félhomály reszket
vállamra hajtva bús fejét
mécses-csend zajong szívemen
sosem megtörtént emlék
megtört énem megtörtént

hallgatva gubbaszt a feketeség
kezembe lógatja lesütött szívét
hidegen csendesítve ritmusát
dobokon pergő segélyért sikolyát
csendben megrepedt az ég

lassul az elterelő elterülő
ráncos árnyékok simulnak hozzá
tűzszínű minden megmaradt fénydarab
szók fodroznak simuló tükörtavat
elmerül-é az elmerülő

foszlunk az idővel fényből fénytelenné
nyári napmelegből fagyott jégszívekké
szótlanul belénk kap és megéget
miközben bámuljuk a fehér sötétet
elsötétül sötétedésünk

Vallomás kulcsszavakban

Boldog tizennyolcadik születésnapot! :)

Ma reggel mosolyt suttogva kel fel a Nap,
a Hold hűs rózsatengerben szenderül,
tündöklőn elésiet az ezüstpatak,
S a pirkadó áhítat a földön elterül.

Hegyhátak nyújtóznak türkiz félsötétben,
Árnyékuk végignyúlik a völgy ölén,
selyemfenyő azúrja lebben az Égen,
fátyolfelhő úszik a reggel szemén.

Arcodra hajnalodóban beszökik a fényfiú
simogatva melengető édes baritonja,
felserkent csendben a friss napfényillatú
Integető fák kócolt, fakuló lombja.

Szíved fakulatlan, s ezer őszben sem hullik
ezer viruló tavaszod rózsás rügye mélybe,
ezer nyár boldog fénydala sem múlik
olvadó jégvirágként ezer fehér télbe.

Lepkekergetőző délutáni szellők
lebbentik szoknyád s arany hajad,
aranyban tündöklő hullámzó mezők
suhogása örökre őrzi suttogott szavad.

Ömlik a fény, míg halkan bomló bimbó
édes rejtekéből virágillat bódítja el a szívet,
gyümölcs serken, sarjad, biztató szó
érleli be gazdag terméssel az érett delet.

Halkul a fény, hűvösödik, lágyan betakar
Elhintett fénypontjaival az alkonyodás,
álomba ringat egy hatalmasabb Kar,
és az ébredés egy csodás örök ragyogás.

Várlak

Ölében ringat tücsökmesékkel,
Zengő-bongó kitinzenével,
Nélküled én nem hallom a meséket –
Csak a hallgatásodat, várva téged.

Nem nyitom fel szemem ablakát –
Arany látomásod szökő derekát
Nem engedhetem felgyúlni az égre,
Ha szívdobogásod kér felidézve.

Olvasva szódat ölelő szemeidről
Kiesik semmim simító kezeimből –
Illanó lépteid tűzsuhanása
Szomjazott harmatom megcsillanása.

Hallgasd velem a galaxisfényű hold
Fénnyel és reménnyel elfogyó holt
Nászát – éjsötétbe veszve siratja,
Tűnő udvarát könnyekben takarva.

Így foszlasz szerte – vérző fátyolselyem
Sóhaj nélküli csöndjébe nekem,
Árnyékom óriássá nyúlik az égen,
Míg utolér téged a feketeségben.

Tán egyszer újra beoson lábujjhegyen,
Meghasadva, ködszőtte harmatos szívemen
Hajnalod – halovány peremén vörösödve
Kettőnk párás, boldog-szuszogó csöndje.

Harmónia

A részecskék Rendbe állnak, a Csend meghatóan énekel. Áhítat itatja át az Időt, hiába telik, különös Békesség lengi át. Annyira szép ez a dal, annyira mély, kellően szomorú, megnyugtató. A földi Szépség összefonódik a Szomorúsággal… A harmónia a teljesség. Kell bele mélység és magasság, szomorúság és boldogság, félhomály és ragyogás. Tele van ezerféle könnyes mosolygással…

van benne remegő mosolygás - lélekremegés
van benne fájdalmas mosolygás – lélektörés
van benne keserű mosolygás - léleksírás
van benne groteszk mosolygás – lélekhalál
van benne búcsúzó mosolygás - lélekhullás
van benne könnyszárító mosolygás - lélekszárítás
van benne vádló mosolygás - lélektördelés
van benne megbocsátó mosolygás - lélekkönnyítés
van benne üres mosolygás - lélekkongás
van benne kérő mosolygás - lélekkönyörgés
van benne vágyó mosolygás - lélekvágyódás
van benne hálás mosolygás - lélekszárnyalás
van benne szerető mosolygás - lélekáradás
van benne ragyogó mosolygás - lélekfény

Az Időt és a Nyugalmat hagynunk kell átfolyni a szívünkön, hogy megtisztítsa azt. A csend mozdulatlannak tűnik, pedig ott kavarog benne minden. A harmóniát engedni kell… Nem eszeveszetten keresni. Csak hagyni kell, hogy átjárjon, ahogy a zene járja át a lelket, elcsitítva, megtöltve, megsimogatva.

A kozmoszt a rend és a béke járja át. Minden harmonizál benne mindennel. Egyedül a földi világ zaklatott. Haldoklik a diszharmóniától, miközben a részecskék visszavágynak az édeni rendbe, illeszkedve a tökéletes egészbe. Bennünk csak pókhálóselymű emlék a széthullott Éden… Körülöttünk azonban még mindig egységben dolgoznak az erők. A békesség létezik; él. Bennünk lehet, átjárhat minket – és a káosz formába rendeződik. Atombombák robbanhatnak mellettünk és szupernóvák. A Mindenség harmonizál. Az a kérdés, hogy részeseivé akarunk-e válni.

Ha igen, egyetlen dolgunk maradt: ne érjünk véget a végtagjainkkal. A Világ Bennünk kezdődik, de a végtelenségig tart. Legyünk nyitottak, szomjazók! Akkor rezonálhatunk Másokkal és a világgal, ha befogadjuk őket, ha megnyílunk nekik. Csak akkor vagyunk egyedül, ha önmagunkba zárkózunk. Ha engedjük a kapcsolódást, megnyílik előttünk az univerzum.

Hazánk most még láthatatlan. Helyünk a harmonizáló Mindenség. Értelmet csak a tökéletes Rendben találunk: akkor, ha minden rezonál mindennel. Hamarosan megszűnik a diszharmónia – megszűnik végérvényesen létezni, még az emléke is elpusztul. Akkor majd újra visszaáll a régi Rend: mindent átjárva, minden harmonizál majd mindennel. Ha hagyjuk magunkat áthangolni, mi is részesei lehetünk a leggyönyörűbb rezonanciának – és mindent átjár majd egy magasabb rendű, tökéletes zene, szeretet, értelem, tökéletesség, zengő, örök hozsannában.

Hárs

Szőke lombkoronákat borzol a szél. Vörhenyes, porhanyós földön fut a keskeny ösvény. Földönfutó az elveszett tájon. Egymást ölelik a fák, a bokrok. Tán ezer év múlva is vinne még a lábam, bekötött szemmel is vinne a szívem a zsombékok és mohapázsitok között, málló köveken, zsenge fűsuhanásban és rőzsezörejben a Rét felé. Nem tudom, elfeledem-e valaha is…

Száraz tűlevél savasítja a földet, s tobozok zizzennek olykor lábam alatt, de gyengéden elhajtva néhány nyújtózó ágat, fodrozó tavacska mellett hirtelen elfogy a tölgyi sorfal, oldalazva félreállnak a fácskák, és talpamat megérinti a Rét. Pázsitszőnyeg gördül előttem, néha vadvirágok futnak a fű között. Ösvénytelen végtelen tengere a Zöldnek, az ébredő fűszálak simogatják a léptem, táncot lejtve az alkonyati fuvallatban.

És a Rét közepén ott magasodik, sudáran, délcegen, méltósággal. Odaszaladok hozzá, az égbe meredő gyönyörű fához, ő vállára kap, én átölelem vastag törzsét… Akkor még átértem. Ő volt a legnagyobb fa ott a Rét közepén, titkos Rétem titka és éke, vadvirágos rónám legnagyobbika. Rejtve világtól, gonosztól, mástól, úgy elrejtve, hogy mindenki látta, de szeretni és csodálni – rajtam kívül – senki sem szerette és csodálta. És hiába tudta ezt a Hársfa…

Éjszakákat feküdtem tövében, levelei közt fel-felgyúltak a csillagok, déli napsütéstől óvott ölével, és délutánokon át hallgatott. Elmondtam mindenem Neki, mi boldogított, s mi fájt, együtt nevettünk és együtt repültük a Fél Világot képzeletben át. Hozzá mentem, ha lelkem nem hagyott nyugodni zaklató tücsökzenéjű hajnalon, együtt dúdoltunk, ringató meséket, elbóbiskolva a dallamon. Haldoklani is oda jártam a néma, vastag törzsű Hárs alá, Ő csak hallgatott búsan, szomorú, lehunyt tekintettel; visszhangzott az est a hűvösségtől és szavaim után.

Hiába fontam karjaimmal rücskös törzsét kérve át, haldokló, kemény szép kérge rostját lelkem csak ritkán törte át, de néha-néha megpuhult a holt háncs, megnyílt nekem és beengedett, majd nyögve-fájva visszazárult ismét, és megkönnyebbült, hogy pihenhetett.

Meséltem Neki a Réten túli tájról, csillagokról és fehér törzsű fákról, barlangról, gyökérről, virágról, és a szívem mélyéről, de csak hallgatott. Ki tudja, hitte-e, s hogy mennyit értett… De bólogatott. Olyan mások vagyunk Ő meg én, mégis folyton Hozzá vágytam és szaladtam, mindenemmé nőtt a néhai fácska, lombja az eget is kitakarta. Nyughatatlan nyári esteket bódító-igéző hársillatban úszva éltem túl és át, annyira szerettem, megkötöztem szaglászó szívemmel Hársomat és édes illatát. De illatodat örökre szívembe zártam, bárhol cikázik újra rajtam át, zuhanó szemhéjjal megremegek, érzem, érzem a rücskös kezet, a finom barázdás barna kérgű arcot, az égbe magasodó sudár törzsű fát…

Kértem Tőle, folyton kértem Őt, kergetőzzünk, számoljunk felhőket, mezei virágból csokrot szedni kértem, s csak susogott semmit sejtetőn. Kézen fogva vágytam szállni véle végtelen mezőkön, tavakon át, megmutatni a világomat néki, és a Világot együtt élni át. Ekkor dördült fel szálkátlan basszusként és hasított szálkaként szívembe: hogy repülne ő velem világgá, hisz itt marasztalja gyökere.

- Mit érzel? – leheltem alig hallhatóan a Hársfa felé, fejem a szívén fülelve. Másodpercekig remeg a csend. Lüktet a szív.

- Hideg van. – lüktet tovább békével, harmóniával, s én hiába vágyom, csak kérgébe fúrhatom fejem, és szememből kibomló kongó mardosásban lepereg lelkem a kérgen a porba, és megnedvesíti a szomjazó földet.

Hadd legyek hát fa akkor én is! – szakad fel belőlem a tépő vágy – De nem lehet! Nem tudnék börtönben élni – visszhangzó, vastag kéregszarkofág, láncoló, mélybe szántó vaskos gyökerek, mereven bámuló mozdulatlanság – én fába zárva nem élhetek! És Te se jöhetsz velem, és Te se rejtesz el… – lombkoronás főjét meghajtja a Fa, és egyedül maradtam akkor éjszaka.

Mint az őrült, rohanok a hegyre az egykori ösvény kanyarulatán, nincs egy cserje, csak kő, por, égő sziklaszirt, döbbenet ül a táj arculatán. Rettegve-suttogva rezzen szét az erdő, utamból ugranak a fák: keresem a dús Rét vadvirágait és középen a Hársfák legnagyobbikát, de jaj! elszáradt minden, kórok közt homokos ingovány, az egykori legelő helyén csikorgó, perzselt sivatag áll, és középen, a semmivé vált minden közepén, ahol egykor Ő magasodott, semmi sincs, porszem se, kóró se, lelkem az űrtől úgy sajog… Sajog, csak sajog, nézi lázban a rémálmos dögtemető közepén a teret, ahol a legnagyobb fa állt – és egyedül maradtam én.

Jean-Pierre és halál a csillagokban

Egy villanás, egy robbanás. Meghasadt.

Hallom a saját szívverésem időről időre felzúgó robbanásait. Halkan, kedvesen tombol a szél. Tán megfagyok, de élvezem, ahogy arcomba tép. Elverte már örömódáját a jégeső. Elkerregte már magáét Jean-Pierre. Jean-Pierre egy laptop. És nem tehet arról, hova született. És nem érti a boldogtalanságot, ami körülveszi.

Változás Szele, te galaktikus díszlettervező, most bajban vagy! A súlytalanság semmijében nehéz parancsolni a színpadképnek. Gogo meg Didi, a groteszk való, a Minden játszik át a Semmibe, kozmoszi sűrű, sötét feketeségbe. Jóleső feketeségbe. Végtelen üresség, nyugalomillattal a sírgödör felett.

Nemrég még egy csillag ragyogott a Semmi helyén. S most tovalebegnek a részecskék, s csak én tudom, hogy az üresség helyén egykor mi létezett. Arcomon játszik a szél, megborzongat és megborzongatom, miközben nézem a csendes békességet, a szilánkra tépett fényesség helyén. Hullócsillagként folyunk le az égről, tompán remélve, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul.

Tűzsikló

Ideje lenne írnom valami rendeset. RENDeset azonban nem fogok írni, az biztos. Mert minden van most bennem, csak Rend nincs. Úgyhogy írok valami Rendtelenséget. Talán megpróbálkozom valami újjal… Mondjuk az idegességemet szépirodalomba ölteni… Mert ugyebár nekem illik mindig szépen, irodalmian írni. Hát tessék:

A parancsnok vérmes, megszállott pofával rikácsolt kellemetlen csontdaráló-hangján. A Namíbiai sivatag földje felrepedezett.

- Tűzsikló! Tűzsikló! Itt Hiénasikoly. Hol vannak már?! Azonnal jelentkezzen, katona!

Szavait dühbe font idegességgel keményen köpködte az olajszagú, vérfoltos adóvevőbe. Feketéllő betonhomloka gyöngyözött a verejtéktől. Szemöldöke, mely mindig biztosította embertelen, gyűlölködő arckifejezését, vastagon, erősen fonódott egyetlen sötét árnyékká mélyen ülő, sakál-szemei fölé, melybe még soha senki sem mert igazán belenézni.

- Katona! – sziszegte maga elé, miközben kikémlelt betonszarkofágján. Arcvonásai élessé feszültek. Kegyetlenné, könyörtelenné tették a megviselt, egy pillanatra szánakozó arcot. Riadt hirtelenséggel gyúlt ki rajta a megfeszítés akaratfénye, nehogy észrevehetővé váljon az aggódó enyhülés törtmásodpercnyi tévedése. Érzéseit önmaga előtt titkolta, hiszen a kietlen, füstölgő, kénszagú tájon, melyet nem csúfolhatunk tájnak sem, emberi létezés nyoma nem volt felfedezhető.

- Hol vannak már? Hol a fenében lehetnek?

Feszülten fülelt. Semmi. Halántékán lüktetett az ér. Köpött. A nyöszörgő adóvevőt forrongó haragjában a betonhoz vágta, mire az felnyögve elnémult. Tehetetlensége kegyetlenül dühítette. Aztán hirtelen felkapta fejét, és beleszagolt a sivatag levegőjébe. Érezte az ellenség gyűlölt szagát. Érezte. Minden porcikáját átjárta az elvakult, állati pusztítás ösztöne. Nem tudott tovább uralkodni magán. Arca eltorzult a láthatatlan ellenséget nézve, és remegő indulattal lenyomta a kioldót.

A kiélezett, felkészületlen csendet szilánkokra hasította a robbanás. Apró szemei, melyek szürkén acsarogtak, azonnal késpengévé szűkültek a gyilkosan vakító sugárzásra. Az ég helyére sandított. Neonfénylő idegtépésben olvadt minden sötétlő fényességgé. Zöldes máglyán sikongattak a fák.

A gépraj, élén a Tűzsiklóval, fémhulladékként forgácsolódott le az égről. Későn érkeztek és korán. Egyetlen pillanat alatt felvillant, majd elsötétült az élet. Néhány pillanat múlva becsapódtak az egykori földbe. Gyenge robajjal morajlott fel a lángcsóva, mely helyzetjelentést adott a fedezékben hasaló, vérző parancsnoknak embereiről.

Háromszáz évvel később diákok arról vitáztak egy történelemórán, hogy vajon érdemes volt-e. A parancsnokon is átfutott egyszer halvány gerjedelemként a gondolat, de nem akart tudomást venni róla. A helyszínen minden megsemmisült, bár semmi sem bizonyítja, hogy volt-e egyáltalán ellenség.