Boldog tizennyolcadik születésnapot! :)

Posted in Versek with tags , , , , , on 2009/10/02 by fenyvesidavid

Ma reggel mosolyt suttogva kel fel a Nap,
a Hold hűs rózsatengerben szenderül,
tündöklőn elésiet az ezüstpatak,
S a pirkadó áhítat a földön elterül.

Hegyhátak nyújtóznak türkiz félsötétben,
Árnyékuk végignyúlik a völgy ölén,
selyemfenyő azúrja lebben az Égen,
fátyolfelhő úszik a reggel szemén.

Arcodra hajnalodóban beszökik a fényfiú
simogatva melengető édes baritonja,
felserkent csendben a friss napfényillatú
Integető fák kócolt, fakuló lombja.

Szíved fakulatlan, s ezer őszben sem hullik
ezer viruló tavaszod rózsás rügye mélybe,
ezer nyár boldog fénydala sem múlik
olvadó jégvirágként ezer fehér télbe.

Lepkekergetőző délutáni szellők
lebbentik szoknyád s arany hajad,
aranyban tündöklő hullámzó mezők
suhogása örökre őrzi suttogott szavad.

Ömlik a fény, míg halkan bomló bimbó
édes rejtekéből virágillat bódítja el a szívet,
gyümölcs serken, sarjad, biztató szó
érleli be gazdag terméssel az érett delet.

Halkul a fény, hűvösödik, lágyan betakar
Elhintett fénypontjaival az alkonyodás,
álomba ringat egy hatalmasabb Kar,
és az ébredés egy csodás örök ragyogás.

Twelve Years

Várlak

Posted in Versek with tags , , , , , , on 2009/08/21 by fenyvesidavid

Ölében ringat tücsökmesékkel,
Zengő-bongó kitinzenével,
Nélküled én nem hallom a meséket –
Csak a hallgatásodat, várva téged.

Nem nyitom fel szemem ablakát –
Arany látomásod szökő derekát
Nem engedhetem felgyúlni az égre,
Ha szívdobogásod kér felidézve.

Olvasva szódat ölelő szemeidről
Kiesik semmim simító kezeimből –
Illanó lépteid tűzsuhanása
Szomjazott harmatom megcsillanása.

Hallgasd velem a galaxisfényű hold
Fénnyel és reménnyel elfogyó holt
Nászát – éjsötétbe veszve siratja,
Tűnő udvarát könnyekben takarva.

Így foszlasz szerte – vérző fátyolselyem
Sóhaj nélküli csöndjébe nekem,
Árnyékom óriássá nyúlik az égen,
Míg utolér téged a feketeségben.

Tán egyszer újra beoson lábujjhegyen,
Meghasadva, ködszőtte harmatos szívemen
Hajnalod – halovány peremén vörösödve
Kettőnk párás, boldog-szuszogó csöndje.

napfelkelte

Harmónia

Posted in Filozófia with tags , , , , , on 2009/07/06 by fenyvesidavid

A részecskék Rendbe állnak, a Csend meghatóan énekel. Áhítat itatja át az Időt, hiába telik, különös Békesség lengi át. Annyira szép ez a dal, annyira mély, kellően szomorú, megnyugtató. A földi Szépség összefonódik a Szomorúsággal… A harmónia a teljesség. Kell bele mélység és magasság, szomorúság és boldogság, félhomály és ragyogás. Tele van ezerféle könnyes mosolygással…

van benne remegő mosolygás - lélekremegés
van benne fájdalmas mosolygás – lélektörés
van benne keserű mosolygás - léleksírás
van benne groteszk mosolygás – lélekhalál
van benne búcsúzó mosolygás - lélekhullás
van benne könnyszárító mosolygás - lélekszárítás
van benne vádló mosolygás - lélektördelés
van benne megbocsátó mosolygás - lélekkönnyítés
van benne üres mosolygás - lélekkongás
van benne kérő mosolygás - lélekkönyörgés
van benne vágyó mosolygás - lélekvágyódás
van benne hálás mosolygás - lélekszárnyalás
van benne szerető mosolygás - lélekáradás
van benne ragyogó mosolygás - lélekfény

Az Időt és a Nyugalmat hagynunk kell átfolyni a szívünkön, hogy megtisztítsa azt. A csend mozdulatlannak tűnik, pedig ott kavarog benne minden. A harmóniát engedni kell… Nem eszeveszetten keresni. Csak hagyni kell, hogy átjárjon, ahogy a zene járja át a lelket, elcsitítva, megtöltve, megsimogatva.

A kozmoszt a rend és a béke járja át. Minden harmonizál benne mindennel. Egyedül a földi világ zaklatott. Haldoklik a diszharmóniától, miközben a részecskék visszavágynak az édeni rendbe, illeszkedve a tökéletes egészbe. Bennünk csak pókhálóselymű emlék a széthullott Éden… Körülöttünk azonban még mindig egységben dolgoznak az erők. A békesség létezik; él. Bennünk lehet, átjárhat minket – és a káosz formába rendeződik. Atombombák robbanhatnak mellettünk és szupernóvák. A Mindenség harmonizál. Az a kérdés, hogy részeseivé akarunk-e válni.

Ha igen, egyetlen dolgunk maradt: ne érjünk véget a végtagjainkkal. A Világ Bennünk kezdődik, de a végtelenségig tart. Legyünk nyitottak, szomjazók! Akkor rezonálhatunk Másokkal és a világgal, ha befogadjuk őket, ha megnyílunk nekik. Csak akkor vagyunk egyedül, ha önmagunkba zárkózunk. Ha engedjük a kapcsolódást, megnyílik előttünk az univerzum.

Hazánk most még láthatatlan. Helyünk a harmonizáló Mindenség. Értelmet csak a tökéletes Rendben találunk: akkor, ha minden rezonál mindennel. Hamarosan megszűnik a diszharmónia – megszűnik végérvényesen létezni, még az emléke is elpusztul. Akkor majd újra visszaáll a régi Rend: mindent átjárva, minden harmonizál majd mindennel. Ha hagyjuk magunkat áthangolni, mi is részesei lehetünk a leggyönyörűbb rezonanciának – és mindent átjár majd egy magasabb rendű, tökéletes zene, szeretet, értelem, tökéletesség, zengő, örök hozsannában.

bolygók

Hárs

Posted in Novellák with tags , , on 2009/06/25 by fenyvesidavid

Szőke lombkoronákat borzol a szél. Vörhenyes, porhanyós földön fut a keskeny ösvény. Földönfutó az elveszett tájon. Egymást ölelik a fák, a bokrok. Tán ezer év múlva is vinne még a lábam, bekötött szemmel is vinne a szívem a zsombékok és mohapázsitok között, málló köveken, zsenge fűsuhanásban és rőzsezörejben a Rét felé. Nem tudom, elfeledem-e valaha is…

Száraz tűlevél savasítja a földet, s tobozok zizzennek olykor lábam alatt, de gyengéden elhajtva néhány nyújtózó ágat, fodrozó tavacska mellett hirtelen elfogy a tölgyi sorfal, oldalazva félreállnak a fácskák, és talpamat megérinti a Rét. Pázsitszőnyeg gördül előttem, néha vadvirágok futnak a fű között. Ösvénytelen végtelen tengere a Zöldnek, az ébredő fűszálak simogatják a léptem, táncot lejtve az alkonyati fuvallatban.

És a Rét közepén ott magasodik, sudáran, délcegen, méltósággal. Odaszaladok hozzá, az égbe meredő gyönyörű fához, ő vállára kap, én átölelem vastag törzsét… Akkor még átértem. Ő volt a legnagyobb fa ott a Rét közepén, titkos Rétem titka és éke, vadvirágos rónám legnagyobbika. Rejtve világtól, gonosztól, mástól, úgy elrejtve, hogy mindenki látta, de szeretni és csodálni – rajtam kívül – senki sem szerette és csodálta. És hiába tudta ezt a Hársfa…

Éjszakákat feküdtem tövében, levelei közt fel-felgyúltak a csillagok, déli napsütéstől óvott ölével, és délutánokon át hallgatott. Elmondtam mindenem Neki, mi boldogított, s mi fájt, együtt nevettünk és együtt repültük a Fél Világot képzeletben át. Hozzá mentem, ha lelkem nem hagyott nyugodni zaklató tücsökzenéjű hajnalon, együtt dúdoltunk, ringató meséket, elbóbiskolva a dallamon. Haldoklani is oda jártam a néma, vastag törzsű Hárs alá, Ő csak hallgatott búsan, szomorú, lehunyt tekintettel; visszhangzott az est a hűvösségtől és szavaim után.

Hiába fontam karjaimmal rücskös törzsét kérve át, haldokló, kemény szép kérge rostját lelkem csak ritkán törte át, de néha-néha megpuhult a holt háncs, megnyílt nekem és beengedett, majd nyögve-fájva visszazárult ismét, és megkönnyebbült, hogy pihenhetett.

Meséltem Neki a Réten túli tájról, csillagokról és fehér törzsű fákról, barlangról, gyökérről, virágról, és a szívem mélyéről, de csak hallgatott. Ki tudja, hitte-e, s hogy mennyit értett… De bólogatott. Olyan mások vagyunk Ő meg én, mégis folyton Hozzá vágytam és szaladtam, mindenemmé nőtt a néhai fácska, lombja az eget is kitakarta. Nyughatatlan nyári esteket bódító-igéző hársillatban úszva éltem túl és át, annyira szerettem, megkötöztem szaglászó szívemmel Hársomat és édes illatát. De illatodat örökre szívembe zártam, bárhol cikázik újra rajtam át, zuhanó szemhéjjal megremegek, érzem, érzem a rücskös kezet, a finom barázdás barna kérgű arcot, az égbe magasodó sudár törzsű fát…

Kértem Tőle, folyton kértem Őt, kergetőzzünk, számoljunk felhőket, mezei virágból csokrot szedni kértem, s csak susogott semmit sejtetőn. Kézen fogva vágytam szállni véle végtelen mezőkön, tavakon át, megmutatni a világomat néki, és a Világot együtt élni át. Ekkor dördült fel szálkátlan basszusként és hasított szálkaként szívembe: hogy repülne ő velem világgá, hisz itt marasztalja gyökere.

- Mit érzel? – leheltem alig hallhatóan a Hársfa felé, fejem a szívén fülelve. Másodpercekig remeg a csend. Lüktet a szív.

- Hideg van. – lüktet tovább békével, harmóniával, s én hiába vágyom, csak kérgébe fúrhatom fejem, és szememből kibomló kongó mardosásban lepereg lelkem a kérgen a porba, és megnedvesíti a szomjazó földet.

Hadd legyek hát fa akkor én is! – szakad fel belőlem a tépő vágy – De nem lehet! Nem tudnék börtönben élni – visszhangzó, vastag kéregszarkofág, láncoló, mélybe szántó vaskos gyökerek, mereven bámuló mozdulatlanság – én fába zárva nem élhetek! És Te se jöhetsz velem, és Te se rejtesz el… – lombkoronás főjét meghajtja a Fa, és egyedül maradtam akkor éjszaka.

Sundog DawnMint az őrült, rohanok a hegyre az egykori ösvény kanyarulatán, nincs egy cserje, csak kő, por, égő sziklaszirt, döbbenet ül a táj arculatán. Rettegve-suttogva rezzen szét az erdő, utamból ugranak a fák: keresem a dús Rét vadvirágait és középen a Hársfák legnagyobbikát, de jaj! elszáradt minden, kórok közt homokos ingovány, az egykori legelő helyén csikorgó, perzselt sivatag áll, és középen, a semmivé vált minden közepén, ahol egykor Ő magasodott, semmi sincs, porszem se, kóró se, lelkem az űrtől úgy sajog… Sajog, csak sajog, nézi lázban a rémálmos dögtemető közepén a teret, ahol a legnagyobb fa állt – és egyedül maradtam én.

Jean-Pierre és halál a csillagokban

Posted in Blogbejegyzés-félék with tags , , on 2009/06/16 by fenyvesidavid

Egy villanás, egy robbanás. Meghasadt.

Hallom a saját szívverésem időről időre felzúgó robbanásait. Halkan, kedvesen tombol a szél. Tán megfagyok, de élvezem, ahogy arcomba tép. Elverte már örömódáját a jégeső. Elkerregte már magáét Jean-Pierre. Jean-Pierre egy laptop. És nem tehet arról, hova született. És nem érti a boldogtalanságot, ami körülveszi.

Változás Szele, te galaktikus díszlettervező, most bajban vagy! A súlytalanság semmijében nehéz parancsolni a színpadképnek. Gogo meg Didi, a groteszk való, a Minden játszik át a Semmibe, kozmoszi sűrű, sötét feketeségbe. Jóleső feketeségbe. Végtelen üresség, nyugalomillattal a sírgödör felett.

szupernova

Nemrég még egy csillag ragyogott a Semmi helyén. S most tovalebegnek a részecskék, s csak én tudom, hogy az üresség helyén egykor mi létezett. Arcomon játszik a szél, megborzongat és megborzongatom, miközben nézem a csendes békességet, a szilánkra tépett fényesség helyén. Hullócsillagként folyunk le az égről, tompán remélve, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul.


Tűzsikló

Posted in Novellák on 2009/06/09 by fenyvesidavid

Ideje lenne írnom valami rendeset. RENDeset azonban nem fogok írni, az biztos. Mert minden van most bennem, csak Rend nincs. Úgyhogy írok valami Rendtelenséget. Talán megpróbálkozom valami újjal… Mondjuk az idegességemet szépirodalomba ölteni… Mert ugyebár nekem illik mindig szépen, irodalmian írni. Hát tessék:

A parancsnok vérmes, megszállott pofával rikácsolt kellemetlen csontdaráló-hangján. A Namíbiai sivatag földje felrepedezett.

- Tűzsikló! Tűzsikló! Itt Hiénasikoly. Hol vannak már?! Azonnal jelentkezzen, katona!

Szavait dühbe font idegességgel keményen köpködte az olajszagú, vérfoltos adóvevőbe. Feketéllő betonhomloka gyöngyözött a verejtéktől. Szemöldöke, mely mindig biztosította embertelen, gyűlölködő arckifejezését, vastagon, erősen fonódott egyetlen sötét árnyékká mélyen ülő, sakál-szemei fölé, melybe még soha senki sem mert igazán belenézni.

Lifeless Shadows

- Katona! – sziszegte maga elé, miközben kikémlelt betonszarkofágján. Arcvonásai élessé feszültek. Kegyetlenné, könyörtelenné tették a megviselt, egy pillanatra szánakozó arcot. Riadt hirtelenséggel gyúlt ki rajta a megfeszítés akaratfénye, nehogy észrevehetővé váljon az aggódó enyhülés törtmásodpercnyi tévedése. Érzéseit önmaga előtt titkolta, hiszen a kietlen, füstölgő, kénszagú tájon, melyet nem csúfolhatunk tájnak sem, emberi létezés nyoma nem volt felfedezhető.

- Hol vannak már? Hol a fenében lehetnek?

Feszülten fülelt. Semmi. Halántékán lüktetett az ér. Köpött. A nyöszörgő adóvevőt forrongó haragjában a betonhoz vágta, mire az felnyögve elnémult. Tehetetlensége kegyetlenül dühítette. Aztán hirtelen felkapta fejét, és beleszagolt a sivatag levegőjébe. Érezte az ellenség gyűlölt szagát. Érezte. Minden porcikáját átjárta az elvakult, állati pusztítás ösztöne. Nem tudott tovább uralkodni magán. Arca eltorzult a láthatatlan ellenséget nézve, és remegő indulattal lenyomta a kioldót.

A kiélezett, felkészületlen csendet szilánkokra hasította a robbanás. Apró szemei, melyek szürkén acsarogtak, azonnal késpengévé szűkültek a gyilkosan vakító sugárzásra. Az ég helyére sandított. Neonfénylő idegtépésben olvadt minden sötétlő fényességgé. Zöldes máglyán sikongattak a fák.

A gépraj, élén a Tűzsiklóval, fémhulladékként forgácsolódott le az égről. Későn érkeztek és korán. Egyetlen pillanat alatt felvillant, majd elsötétült az élet. Néhány pillanat múlva becsapódtak az egykori földbe. Gyenge robajjal morajlott fel a lángcsóva, mely helyzetjelentést adott a fedezékben hasaló, vérző parancsnoknak embereiről.

Háromszáz évvel később diákok arról vitáztak egy történelemórán, hogy vajon érdemes volt-e. A parancsnokon is átfutott egyszer halvány gerjedelemként a gondolat, de nem akart tudomást venni róla. A helyszínen minden megsemmisült, bár semmi sem bizonyítja, hogy volt-e egyáltalán ellenség.

Ima a Simogatásért

Posted in Versek with tags , on 2009/06/08 by fenyvesidavid

Uram!
Nagy kezeddel simogasd meg a szeleket.
Az enyhet adó szellőlány lenhaját,
A pajkos nyári szélherceg illatát
És a tajtékos, tépő hidegeket.

Vihart kavar a szél

Uram!
Nagy kezeddel simogasd meg a fákat.
Koronás fakirályok aranyló tincseit,
Fára mászó kisfiúk odvas kincseit,
Hős fa-fiúkat és bölcs fa-apákat.

Windblown

Uram!
Nagy kezeddel simogasd meg a tengert.
Morajlón ringató türkizkék békéjét,
Fagyosan kavargó örvénylő mélységét
És a partján álló embert.

The Perfect Storm

Uram!
Nagy kez
eddel simogasd meg az arcát.
Porold le róla a bánat töviseit,
Töröld le róla reszketeg könnyeit,
S a kőszívébe vésett fájdalmak karcát.

Plitvice

Uram!
Nagy kezeddel simogasd meg a szívét.
Kőbe zárt dalait csendítsd fel újra,
Megkövült lábait emeld az útra,
S hatalmas tenyeredbe ültesd ívét.

felnőtt és gyerek kéz

2009.06.05.

Lábdobogás

Posted in Blogbejegyzés-félék with tags , , on 2009/05/26 by fenyvesidavid

Hogy pontosan mi bajom van – nem tudom. Csak azt tudom, hogy futni szeretnék, elfutni Minden elől. Az Élet elől, a Ma elől, a Jövő elől, a Múlt elől, a Jelen elől, Magam elől és Mások elől. Mert nem akarom. Semmit sem akarok.

A vágyakat félreismerem, a szükségeket félreértem. Minden kevés most. Csak az Isten lehet ide elég. Meg kell találnom…

Egyedül vagyok és félek. Múljon el. Múljon el ez a tehetetlenség, ez a végtelenbe nyúló holtpont. Legyen valami reményt megcsillantó Változás…

Lesz. Percek kérdése és óráké. Bár a Világ nem változik, és én sem leszek egy csapásra feketéből fehér, ma elmúlik valami. Megváltozik. Bezárul és kitárul egy ajtó. Csak olyan gyilkos kimértséggel, hogy nem tudom, lesz-e elég erőm kivárni. Az Elmúlást várom. A hullámot, ami elmos valamit, és mire kisimul a vízfelszín, már bekövetkezett egy aprócska Változás.

Szükségem van egy nagyobb hatalomra. Egy nagyobb Kézre, melybe belekapaszkodhatok. Csak úgy jutok át, ha átvezetsz, Istenem!

Füle Lajos: Futás


Fut a gyermek a labda után

leszegett fejjel, tűzpirosan,

se lát, se hall, csak egyre rohan.

Guruló labda lett a világ,
szüntelen űzi, hajtja a vágy,

száz utcán, téren,

ezer veszélyen,

millió anyai kétségen át,

gyönyörűszépen

s balga-bután

fut a gyermek a labda után…


Fut az ember az élet után …

Leszegett fejjel gyötri magát

kincseit egyszer csakhogy elérje,

kergeti álma, hajtja a vére.

Kenyér gurul a lába előtt,

vagyon gurul a vágya előtt,

hírnév, dicsőség álma előtt.

Rohan utánuk éveken át,

a fogyó úton, életen át,

száz utcán, téren,

ezer veszélyen,

millió isteni bánaton át, gyönyörű szépen

s balga-bután

fut az ember az élet után…


Fut az ISTEN az ember után,

mert mindent lát és szánja nagyon,

guruló szívét csakhogy elérje,

hogy fut utána, hull bele vére!

Ott fut az utcán,

ott fut a téren,

egész világon,

sok ezer éven,

sok mérhetetlen,

megérthetetlen,

keresztre írott szenvedésen át,

hulló Igével,

kiontott vérrel,

viszonozatlan,

mély szerelmével

fut az ISTEN az ember után…

Mese a Takaróról

Posted in Novellák with tags , , on 2009/05/25 by fenyvesidavid

Egy vakító hang élesen belenyilallt a fekete csöndbe. A Takaró közelebb húzódott hozzám. Mintha egy élet robbant volna millió értelmetlen darabra, úgy morajlott dörögtében a mindenség. A dörgedelem szétterült az örvénylő légben, nyomasztó erejét hallva a Takaró összerezzent, és remegve-suttogva, lehunyt szemmel megkérdezte tőlem:

- Hozzád bújhatok?

Magamhoz húztam és átöleltem. Éreztem, hogy a szívverése lassul, majd eggyé olvad az enyémmel.

- Jobb, ugye? – kérdeztem fejemet enyhén megemelve a párnáról, halk válaszát várva koncentráltam. Alig hallható ühüm szerű, doromboláshoz hasonló hangot hallatott, miközben mosolyogva, alig érezhetően bólogatott. Közben szabálytalanul táncolt odakint a villámfény, kergetőzve a széllel, mintha egy rosszul érintkező vezeték sercegne, égett műanyag szaga helyett viszont esőszagot és záporillatot lopott  be a szél megtépázva a függönylány rojthaját.

A mennyei diszkófényben rock’n'roll-t roptak a fák, némelyikük egyenesen break-elt, ahogy vadul rázta őket a süvítő, hideg szívű szél úr. Illuminált fenyők imbolyogtak tétován, bizonytalan botorkálásukból kiderült, hogy elszoktak már az ilyen zenebonától, nem bírták már az éjjeli vérforraló kavalkádot. Bizony a fenyvesek kiöregedtek már a partizásból. Az energikus lemezlovas viszont nem volt tekintettel semmire, viharvert paripáján gomolyogva vágtatott a föld fölött örvénylő légáramlatokkal versenyre kélve, alig-alig ugratva át a háztetők, toronyházak, kupolák akadályait.

Egyszerre nappali világosságban úszott a hegyoldal, ahogy egy kövér villám átugrott egyik felhőbárkából a másikba. A csillagtalan, tajtékzó tenger örvényei egymásnak sodorták a rettentő felleghajókat, s azok roppant morajlással egymásba zúgtak. Ebben a pillanatban vakítva tekintett a földre a szelíd tekintetű hajós, a tenger nem állt meg tombolni, a szél nem hagyott föl a tajtékozással, tépte tovább a fákat, bokrokat, aztán újra elsötétedett minden, és a riadóztatott esőcseppek dobpergésszerű kommandója elnyomta a segítségért kiáltó hajós szavát.

A véget nem érő morajló haláltusára, égzengés és földindulás közepette, rettegve riadt fel a Takaró. Reszketés fogta el, mintha őt is táncoltatná, tépázná, rángatná a könyörtelen éjszakai lovas láthatatlan kezével. Hiába markoltam, szorítottam, rángattam, simogattam, egyre csak jajgatott. Könnyeitől csillogó, sóvárgó tekintete meg-megcsillant a reszkető villámfényben.

Összerezzentem a cserép zörgésére. A függönylány kétségbeesetten kapaszkodott a párkányon billegő festett kerámiába, melyre tündéralakokat festettek. A szél süvítve borzolta a lány haját,  finom kezéből sikoltva csúsztak ki a tündérek és cserépedény, tompán zuhanva a mélybe, hangos, fájdalmas csattanással törve szilánkokra, s megsemmisülve a sötét körvonaltalanságban. Izzadtság gyöngyözött a homlokomon. Csontjaimig reszkettem. A sötét hideg átjárt belül is. Görcsös ujjaim a Takaróra fonódva.

Sokára csitult csak a süvítő borzongás. A mennydörgés morgássá szelídült valahol távolibb tájak felé suhanva, a hajótörött, tépázott árbocú tengerek morajlása álomba merült szuszogássá nyugodott. Kimerült, átfagyott testtel, remegő lélekkel omlott a Takaró rám. Mindennél jobban vágytam most rá. A melegére, óvó biztonságára, mellyel magába zár, megvédve a köröttünk tomboló ítéletidőtől. De a Takaró kimerült, halálra vált szeme kérőn nézett rám. Éreztem, hogy átjár belül a melegség. Gyengéden simogattam meg kócolt buksiját. Aztán támadt egy gondolatom, mintha fényes messzeségekből küldték volna, egyszerre ott volt a fejemben, s azon kaptam magam, hogy megnyugtató, lehajoló hangon megkérdezem a Takarómat:

- Akarod, hogy betakarjalak?

Amint elhagyták a szavak a számat, mosolyra húzódott. A Takaró is elmosolyodott. Micsoda kérdés?! Én pedig választ sem várva – tudtam jól a választ, s tudtam, mit kell tennem – felkeltem borzolt lepedőjű ágyamból, lefektettem a Takarót, vigyázva rá, elsimítva, kispárnám feje alá igazítottam, és ráborultam, hogy ne fázzon.

Fénylő hangok

Posted in Blogbejegyzés-félék with tags , , , , , , , on 2009/05/20 by fenyvesidavid

Szerdánként ének órára járok Pécs legrangosabb zeneiskolájába. A magánének két éve a főszakom. Mellette kamarázom a többi énekessel, esetenként kórusművekben működünk közre a zenekarral, de általában duetteket, tercetteket éneklünk a musicalek népszerű világából.

kotta

Vizsgára készülünk, életem negyedik énekvizsgájára, az utolsóra ebben a városban, ebben az intézményben, ennél a tanárnál, ezekkel az énekestársakkal kamarázva. De nem is a búcsú jegyében szeretnék írni, hanem a fényében.

Nemrég beteg voltam, arcüreggyulladás-féleségem volt, talán megfáztam a csalókán hűvös előnyári éjszakákon, szerenádozás közben valamelyik tanárunk erkélyén vagy erkélye alatt… Mindenesetre a betegség óta mintha fényesebb lenne a hangom. A tanárom meg is jegyeztet, eleinte csodálkozással figyeltem, de valóban. És amikor én gyenge állapotbelinek érzem a hangom, amikor gyakorlás közben alig jönnek a hangok, a magasságok, a tanárom beénekeltetése után sokszor szárnya kelnek a hangjaim. Három hete lábaltam ki a betegségből, ami mintha jót tett volna a hangnak. Tudniillik még változik, néha magasabb, néha mélyebb, fényesebb vagy sötétebb.

Hát most három hete szép fényt kapott a hangom. Meg is erősödött, egyre jobban tudom használni, egyre jobban bánok vele. Így még nagyobb örömmel éneklek. Óra előtt még elénekeltem Quasthoff-fal a schuberti Winterreise ötödik darabját, a Hársfát (Der Lindenbaum)

kották

Először musical-t énekeltünk a lányokkal: A zene az kell méltán híres és populáris melódiáját (Valahol Európában). Már abban éreztem, hogy jól esnek a magasságok. A Szavakat keresek című duettben a Dzsungel könyvéből már szabályosan kívántam a magasságokat, mélynek tűntek az eddig kényelmes középlágék. A beéneklés is jól sikerült. Élveztem is, hogy zeng a hangom. A tanárom óvott attól, hogy túlfújjam magam. Egyenlőre azonban örültem annak, hogy végre szól, hogy vastag és fényes, rezonanciáival.

A hangom mégis – érthető módon – a szólódarabokban nyílt ki. S mivel nyílik a magasságom, a mélységből kicsit veszítettem, ahogy ez lenni szokott… Nemcsak abban éreződött, hogy kijöttek a magasságok, hanem abban is, hogy az egész hangszínem magasabb lett, fényes és telített, kívánta a magasságot, zengett-bongott odafent.

Hangjegy

Aztán eljött a fényes, szép, napsütéses nap még ragyogóbb, szárnyakat adó fénypontja Mozart: Ridente la calma közben. Csak néztem mindenfelé, a tekintetem talán üresnek, kifelé révedőnek tűnt, az utcára pillantottam, a terem sarkaiba, fölfelé, ahogy szoktam, ahogy kell, a faliújságon egy idézet töredékeként “Isten”-t pillantottam meg, miközben átéltem a csodát: végre megszólalt, kinyílt, beragyogta a fény, s csak hallgattam, csodálva, boldogsággal hallgattam önmagam, a saját hangomat, ahogy száll, repít, könnyedén, fényesen, ragyogón, minden a helyén benne, felemelő gyönyörűséggel…

Fantasztikus az az érzés – meghallani önmagad, ahogy szépet teremtesz a hangoddal, ahogy megnyílik a fénynek, elárasztja a napsütés. Nem felejtem el, ahogy visszaér önmagamba, elér a fülemig a hang, ami belőlem röppent ki, és megtölti a lelkemet. Kibontakozó szárnyaim azért nem repítenek rögtön az egekbe. Csak olyan magasságokba, ahol megcsillannak bennem a csodák. Minden nem sikerült abban az órában, abban a dalban sem. Talán legközelebb sem sikerül. De ahogy a hangom emelkedik, úgy visz magával engem, és ugyanezek a szárnyak reményeim szerint elég erősek lesznek ahhoz, hogy sokaknak megmutassák a légi fényeket, a megcsillanó szépségeket, megtöltve az emberi lelket gyönyörűséggel, világossággal, erővel.