Sikolybuborékok

Az éjben reszketek fogvacogva

Nem tartozom sehová, senkihez

Csak futok, merev, hideg vas-indulattal

Fejjel az ismeretlen messzinek

Vad dühvel, keserű fájdalommal

Ércet zúzó tülkölő füst alatt

Nem lassítok még egy pillanatra sem

Mert akkor talán kellenék valakinek

Akkor talán megállna valaki megpillantva némán

Elindulna felém és értem

De én veszett haraggal űzöm a világot

S menekülök képzelt üldözők előtt

Egyre sebesebben, vadabbul, féktelenül

Míg csak a magány rázkódó mámora lüktet

És szétfeszíti a vasbetont is

De a szívemen akkor sem puhít

Jégvirágot sem karcolhatsz belé

Elnyeli a meleget és a fényt

Kihűti, elsötétíti, elfojtja levegő nélkül.

Rőzséből gyúlt máglya a szerelem

Messze tündöklőn elérhetetlen

S karjaidban szertefoszlik kínzó valósága

Nem tudom, kihez intézném vágyó szavaim

Eltévedt visszhangjuk holtan csapódik az erdei porba

Nem mondták meg kifelé szálltak

Aki meghallotta, azt mondta, nem neki szól

Aki szívhez kapta, nem adtam mégsem neki

Most nincs körülöttem közeg, melyen a szó

Tovavibrálna üzenetként

Gyertya mellett ülök a semmi sötétjén

Csak a gyertya fénye és melege éltet

Csak árnyékom kígyózik a porban

És a láng lengedez éltetőn pulzálva

Miközben fogy benne a kanóc

Ujjamat égeti a viasz

Lassan feketévé ringat a jéghideg éjszaka minket

Már nem várom, hogy élet rezdüljön az éjbe

Lehunyom szemem és érzem a fényt és a meleget

Ereimben lüktet a vér, zúg

S békés csenddé csitít el mindent.

Érzem, ahogy testemben még vajúdik az erő

Gyöngén áramlik csobogó sodrással a vérem

Elhalkul az árnnyá végtelenült tér is

Egyedül lettem a minden

Gyöngéden zárja be szirmát

Holdfény simogatja a kelyhet

Földanya, Holdanya ringat

Szélfiú őrzi a kertet

És a csillagok most is ragyognak

Hívón izzanak messze az égen

Időn és létezésen túl

Ontják fényüket a sötétségbe

Magányosan izzanak a sötét térben

Borzolja őket a hideg valótlan

Csak rezegnek tova minden irányba

Hírül vinni a hideg sötétnek

Hogy valahol létezik meleg, fény és élet.

Ezüstös nyakékként ragyognak az éj

Finom halovány nyakán

Három néma kiáltás

1

A koldus még mindig dörömböl a fészerajtón. Mint a vihar tépázza a fákat. Kettétöri a derekukat szenvedélyével, dühével elmos partokat. Sziklafalakat ránt magára, orkánként ordít a földgyerekre, megtépáz élőt, holtat és a szíveket. Mint a jéghideg, kegyetlen vad vihar. Jégszemekkel veri el a rügyeket. Megduzzadt folyókkal mossa sárrá a rettenetet, sikoltásba süvíti a jajveszékelést. Keserves, kihűlt dühében kétségbeesést mar az alkonyatba, kísérteties zúgást a csendbe, farkas vonyítást a békés éjszakába. És a koldus még mindig zörget. Vágyja, de nem is reméli, hogy beeresszék.

 

2

Párás sziluett bomlik ki a jégfehér hajnali ködben a tenger vadul morajló zúgolódásaiból. Hörögve habzik, s mint veszett fenevad ront minden egyes hullámár fejjel a sziklaszirtnek, reszkető csipkejégvirágaival lassan árkot marva az ércbe. Robajának tajtékzását csak tompa visszacsattanása csitítja, mellyel a falról visszapattanva kóválygón andalog el új hullámok hátán, hogy megpihenve újra visszacsapjon. Még jó, hogy a szívünk is ilyen masszív, párás, ostromlott szikla, mely a hullámharc karcai közt lassan a tejfölös hidegség morajló mélyébe mállik.

 

3

Amikor az ég elsötétül, mind félünk. A villámok sistergő csattanása és a kisült elektromosság szaga a levegőben. Piszkos víz zubog alá az égből, a fák lassan megroskadva leheverednek, mint földre kényszerített vén vadászebek. A világosság térdre rogy, ahogy a kavargó gomolygás szürke hályoga beborítja a horizontot. Halványzöld zeniten valahol messze korcs farkaskutyák tutulnak, házak repülnek, és vasajtókat csapkod márványoszlopoknak a szél. Gubbasztunk a sárban, remegve, egymásba csimpaszkodva, érezzük, ahogy a föld megremeg és a nedves barna föld tiszta illatát, történjék bármi, érezzük.

koppan a fény

vákuumos dobozba zárt álmaim
halkulva halványul szuszogásuk
a víz alatt a tűz alatt a föld alatt
a minden alatt és a semmi alatt
mint szmoggal szőtt éji boltozaton
foszló tbc-s csillagköhögések
a testtelen üresség súlytalan ölében
némán lebeg el süket sikolyuk
ahogy halkan hátat fordít a föld
farkasvonyító csendben igéz
kisfiúvá játszva a holdanya
éjszakafürtű selyemsóhajú csókkal

fénylő üstökű jégszívű csillag
izzón feketéll körbeölelve a kozmosz
s ahogy én nézlek a fényévpillanaton túl
csak földre vetett köpeted csillog
múló hiúsággal, hűtlen szívszakító
szakadékkal tépi a szívem a most eleven
ragyogó múlt feketévé zubogó vére
élni taszított haldoklón vajúdó darabokra.

kozmoszi porba tiport néhai büszke erő
szétszéledt olvadozó parazsad feketéllik
néhány fényperctöredékben tör fényt valahol
hamufelhő kormozta koporsó emlékét betemetve
messze a végtelenen túl új korok új kontúrjai közt
ám jajszava nem jut ki az áttetsző műanyagfalakon
koppan a fény

Mezítelenek

Mára elhagyott bennünket a fény. Csend gyűrűzik a fotonritka sötétedésben. Árnyék borul a féltekére. Kihűl köröttünk a mozdulatlanság. Roskadt hegygerinceken túl, valahol a horizont alján kúszva szökik a pirkadat. Sokára talál ránk megint. A völgyön elterül az este. Ebben a csendben pedig végre hallhatóvá válnak lelkünk rezzenései.
Kívül hallgatunk. Belül hangzavar. Testi fáradtság. Lelki lustaság. Hanyatt hanyatlunk elnyúlva egy ágyon. Rugója felmordul egy megnyikordulásban. Sértett nyögése sokáig visszhangzik reszkető csöndünkben.

Vetkőzzünk le! Szeretném, ha őszintébb lehetnék előtted, mint magam előtt. Hiszen te jobban szeretsz, mint én magamat. De te nem látsz belém, nem látsz a ruha alá. Csak azt látod, amibe felöltöztettem magam, aminek mutatom, aminek szeretném, hogy lásd. Mert félek. Félek láttatni a valódit, a meztelent, miközben mindennél jobban vágyom levetni a beállításokat, ledobni előnyösen válogatott rongyaimat, és leengedni takargató kezeimet. Szeretném a mélység meztelen magányát megosztani.
Felugrasz, bakancsod megoldva kibújsz belőle. Vad elszántsággal fogynak rólad a ruhadarabok. Már nadrágod tolod lefelé, amikor tekinteted arcomra téved. Megakasztom a mozdulatodat. Értetlenül ráncigálod vissza magadra. Nem értettél meg.

Félek, ezerszer vetkőztél le úgy, hogy magad előtt is felöltözve maradtál. Ezerszer néztél végig magadon, anélkül, hogy láttad volna, milyen vagy. Ezerszer néztél tükörbe, miközben csak magadat nézted, egyszer sem nézve magadba. Most hát nézd. Belülről nézd.
Ne tükörben keresd önmagadat. Ne is bennem. Ne is másokban. Senki ne mondja meg neked, milyen vagy. Ne azt akard tudni, milyennek látnak mások. Kezd el te magad látni önmagad valamilyennek… És ha már látod, és ha már fáj, akkor mutasd meg, milyennek látod te magad, hogy én is olyannak lássalak. Én mindig látlak valamilyennek, te is lásd magad mindig valahogyan. Mindketten tévedhetünk. Az, hogy milyen „vagy”, az a pillanatnak szól, a tettnek, és a tettek és pillanatok mögötti lényegnek. Változhatsz. Változol.
Miközben a világot nézed, ne feledkezz meg magadról. Te is benne vagy, éppen ott, éppen akkor, teljes valódban, és legalább olyan fontos vagy abban a képben, amit látsz, mint bármelyik másik részlet – ha nem fontosabb.

Vannak dolgok, melyeket észreveszel magadon, és nem akarod másoknak megmutatni. Ruhákba bújtatod a valóságot, hogy elrejtsd gyengeségeid és titkaid. Talán attól félsz, meztelen önmagad már nem elfogadható.
Vannak dolgok, melyeket csak más vesz észre rajtad. Hiába igyekszel megtudni, mások milyennek látnak, te úgy sohasem látod magadat.Ne félj levetni ruháidat, ne félj megmutatni igazi önmagad. Ahogy te meg én ruhában is másként látunk téged, úgy meztelenül is máshogy fogunk. Mutasd meg, milyennek látod te magadat, és én is megmutatom, milyennek látlak. Együtt többet fogunk látni, ruháink nélkül megkönnyebbülhetünk.

Könnyed magabiztosságod helyén mélység fodrozódik tekintetedben, miközben lassan, tétova kézzel csúsztatod a nadrágot combodon lefelé. Szótlan, szomorú szemekkel én is vetkőzni kezdek. A félhomály hangtalanul vibrál körülöttünk. Csak a ruhadarabok zörögnek elviselhetetlen susogással. Szívverésünk időzített bombaként ketyegi a szembenézés elkerülhetetlen pillanatát. Két lesütött szemű, meztelen alak áll egymással szemben. Fejünk felemelkedik, és a maradék fénysugarak tükrében egymás szemébe nézünk. Kattan a villanykapcsoló, a szobát elönti a világosság. Magunkat nézni a nehéz.

Mozaikdarabok

Összezuhantak a pixelek. Semmi nem maradt, csak folthalom. És most elment az áram is. Az emberi tehetetlenség kicsapta a biztosítékot. Hát itt fekszem sötétben, darabjaimra hullva. Megmozdíthatatlan mozaikhalomként. Szétgurult alkotóelemek ottfelejtett rendbontása. Szeretném, ha értem jönnél…

Nyöszörögnék, de széthullott a nyöszörgőrendszerem is, a nyöszörgőközpont meg túlmelegedett. Élettelen darabkák hevernek a padlón. Nem tudják összeszedni magukat.

Ha lenne egy érzékszerv, felfoghatná a lépteid keltette nyomáshullámokat, amik a levegőben terjednek. Talán Te még hallod saját cipőd kopogását. Én is sikoltanék, ahogy hangszalagjaid élesen összecsapódnak a látványtól. Egyedül kell látnod, egyedül kell sikoltanod, és egyedül hallod a sikoltást. Bennem minden darabjaira hullott. Én megszűntem. De Te légy erős…

Megtorpannak a részecskék az  izzószálban. Abbamarad a kergetőzés. Megnyikordul a parketta. És ott fekszünk egymás mellett, hangtalan sötétben. Lebomlanak a szobán kívüli egykori világok. És lassan, nagyon lassan megelevenedek…

Mécseslángmagány

kedves félhomály reszket
vállamra hajtva bús fejét
mécses-csend zajong szívemen
sosem megtörtént emlék
megtört énem megtörtént

hallgatva gubbaszt a feketeség
kezembe lógatja lesütött szívét
hidegen csendesítve ritmusát
dobokon pergő segélyért sikolyát
csendben megrepedt az ég

lassul az elterelő elterülő
ráncos árnyékok simulnak hozzá
tűzszínű minden megmaradt fénydarab
szók fodroznak simuló tükörtavat
elmerül-é az elmerülő

foszlunk az idővel fényből fénytelenné
nyári napmelegből fagyott jégszívekké
szótlanul belénk kap és megéget
miközben bámuljuk a fehér sötétet
elsötétül sötétedésünk

Vallomás kulcsszavakban

Boldog tizennyolcadik születésnapot! :)

Ma reggel mosolyt suttogva kel fel a Nap,
a Hold hűs rózsatengerben szenderül,
tündöklőn elésiet az ezüstpatak,
S a pirkadó áhítat a földön elterül.

Hegyhátak nyújtóznak türkiz félsötétben,
Árnyékuk végignyúlik a völgy ölén,
selyemfenyő azúrja lebben az Égen,
fátyolfelhő úszik a reggel szemén.

Arcodra hajnalodóban beszökik a fényfiú
simogatva melengető édes baritonja,
felserkent csendben a friss napfényillatú
Integető fák kócolt, fakuló lombja.

Szíved fakulatlan, s ezer őszben sem hullik
ezer viruló tavaszod rózsás rügye mélybe,
ezer nyár boldog fénydala sem múlik
olvadó jégvirágként ezer fehér télbe.

Lepkekergetőző délutáni szellők
lebbentik szoknyád s arany hajad,
aranyban tündöklő hullámzó mezők
suhogása örökre őrzi suttogott szavad.

Ömlik a fény, míg halkan bomló bimbó
édes rejtekéből virágillat bódítja el a szívet,
gyümölcs serken, sarjad, biztató szó
érleli be gazdag terméssel az érett delet.

Halkul a fény, hűvösödik, lágyan betakar
Elhintett fénypontjaival az alkonyodás,
álomba ringat egy hatalmasabb Kar,
és az ébredés egy csodás örök ragyogás.

Várlak

Ölében ringat tücsökmesékkel,
Zengő-bongó kitinzenével,
Nélküled én nem hallom a meséket –
Csak a hallgatásodat, várva téged.

Nem nyitom fel szemem ablakát –
Arany látomásod szökő derekát
Nem engedhetem felgyúlni az égre,
Ha szívdobogásod kér felidézve.

Olvasva szódat ölelő szemeidről
Kiesik semmim simító kezeimből –
Illanó lépteid tűzsuhanása
Szomjazott harmatom megcsillanása.

Hallgasd velem a galaxisfényű hold
Fénnyel és reménnyel elfogyó holt
Nászát – éjsötétbe veszve siratja,
Tűnő udvarát könnyekben takarva.

Így foszlasz szerte – vérző fátyolselyem
Sóhaj nélküli csöndjébe nekem,
Árnyékom óriássá nyúlik az égen,
Míg utolér téged a feketeségben.

Tán egyszer újra beoson lábujjhegyen,
Meghasadva, ködszőtte harmatos szívemen
Hajnalod – halovány peremén vörösödve
Kettőnk párás, boldog-szuszogó csöndje.

Harmónia

A részecskék Rendbe állnak, a Csend meghatóan énekel. Áhítat itatja át az Időt, hiába telik, különös Békesség lengi át. Annyira szép ez a dal, annyira mély, kellően szomorú, megnyugtató. A földi Szépség összefonódik a Szomorúsággal… A harmónia a teljesség. Kell bele mélység és magasság, szomorúság és boldogság, félhomály és ragyogás. Tele van ezerféle könnyes mosolygással…

van benne remegő mosolygás - lélekremegés
van benne fájdalmas mosolygás – lélektörés
van benne keserű mosolygás - léleksírás
van benne groteszk mosolygás – lélekhalál
van benne búcsúzó mosolygás - lélekhullás
van benne könnyszárító mosolygás - lélekszárítás
van benne vádló mosolygás - lélektördelés
van benne megbocsátó mosolygás - lélekkönnyítés
van benne üres mosolygás - lélekkongás
van benne kérő mosolygás - lélekkönyörgés
van benne vágyó mosolygás - lélekvágyódás
van benne hálás mosolygás - lélekszárnyalás
van benne szerető mosolygás - lélekáradás
van benne ragyogó mosolygás - lélekfény

Az Időt és a Nyugalmat hagynunk kell átfolyni a szívünkön, hogy megtisztítsa azt. A csend mozdulatlannak tűnik, pedig ott kavarog benne minden. A harmóniát engedni kell… Nem eszeveszetten keresni. Csak hagyni kell, hogy átjárjon, ahogy a zene járja át a lelket, elcsitítva, megtöltve, megsimogatva.

A kozmoszt a rend és a béke járja át. Minden harmonizál benne mindennel. Egyedül a földi világ zaklatott. Haldoklik a diszharmóniától, miközben a részecskék visszavágynak az édeni rendbe, illeszkedve a tökéletes egészbe. Bennünk csak pókhálóselymű emlék a széthullott Éden… Körülöttünk azonban még mindig egységben dolgoznak az erők. A békesség létezik; él. Bennünk lehet, átjárhat minket – és a káosz formába rendeződik. Atombombák robbanhatnak mellettünk és szupernóvák. A Mindenség harmonizál. Az a kérdés, hogy részeseivé akarunk-e válni.

Ha igen, egyetlen dolgunk maradt: ne érjünk véget a végtagjainkkal. A Világ Bennünk kezdődik, de a végtelenségig tart. Legyünk nyitottak, szomjazók! Akkor rezonálhatunk Másokkal és a világgal, ha befogadjuk őket, ha megnyílunk nekik. Csak akkor vagyunk egyedül, ha önmagunkba zárkózunk. Ha engedjük a kapcsolódást, megnyílik előttünk az univerzum.

Hazánk most még láthatatlan. Helyünk a harmonizáló Mindenség. Értelmet csak a tökéletes Rendben találunk: akkor, ha minden rezonál mindennel. Hamarosan megszűnik a diszharmónia – megszűnik végérvényesen létezni, még az emléke is elpusztul. Akkor majd újra visszaáll a régi Rend: mindent átjárva, minden harmonizál majd mindennel. Ha hagyjuk magunkat áthangolni, mi is részesei lehetünk a leggyönyörűbb rezonanciának – és mindent átjár majd egy magasabb rendű, tökéletes zene, szeretet, értelem, tökéletesség, zengő, örök hozsannában.